Tündérvölgyben egész évben csend és nyugalom honolt. Az egyedüli kivétel az adventi periódus volt, amikor a tündérek, koboldok, törpék és manók nagyrésze azon dolgozott, hogy minél többet segítsenek az Angyalnak. Néhányan játékokat gyártottak a karácsonyi ünnepségre. Mások leveleket olvastak és a gyerekek kívánságait jegyezék le. Egy részük csomagolt, a többiek pedig azon ügyködtek, hogy kiderítsék ki volt annyira jó ebben az évben, hogy meg is érdemelje a neki szánt ajándékokat.
Ámde nem akárki segíthetett az Angyalnak! Csak azok a tündérek, koboldok, törpék és manók állhattak az Angyal mellé, akik már kijárták az iskolát és meglelték a küldetésüket.
Kovácsmanó a legkisebb gyerek volt a családban, két nagyobb testvére pedig már rég az Angyal mellett segédkezett. Társai álmodozóként ismerték, ezért nemigen vették komolyan. Azonban Kovácsmanó mindig is arra vágyott, hogy egyszer majd ő lesz az Angyal egyik fősegédje és sok-sok év után végre elhatározta, hogy ennek érdekében tenni is fog!
Útra kelt hát a kis Kovácsmanó, hogy felfedezze küldetését. A legközelebbi város felé vette az irányt és meg nem állt, míg el nem érte a városközpontot. A főtéren megállt a hatalmas karácsonyfa árnyékában és kikerekedett szemekkel figyelt. Csak ámulta és bámulta a hatalmas forgalmat, az autók pöfékelését, a futkosó embereket. És senki nem köszönt egymásnak, sőt mi több, egymásra sem néztek! Hát ez meg hogy lehet? Náluk Tündérvölgyben ilyen sosem történhetett!
Kovácsmanó nem tudott helyre jönni az udvariatlan emberektől, a hatalmas zajtól és a dübörgő káosztól. Már-már kezdett kételkedni abban, hogy jó helyen jár és egy padra összezsugorodva nézett szomorúan maga elé. Hirtelen egy finom illat csapta meg az orrát, mely olyannyira erős volt, hogy menten megkordult a gyomra és egyből felpattant a padról, hogy kövesse a vonzó aromát.
Az illat egy pékségbe terelte, ahová csöppet sem hezitált bemenni. Amint kinyitotta az ajtót, egy kis csengettyű szólalt meg. Belépett a boltba, ahol egyből nyugalom árasztotta el és melegséget érzett. Egy kíváncsi pék nézett fel a sütemények sokaságából. Meglátta a manót és rögvest így szólt hozzá:
– Nicsak, nocsak egy kismanó! Hát mi járatban, kedvesem?
– Pékbácsi én azért jöttem, hogy megtaláljam a küldetésem a világban! A misszió végrehajtása előtt azonban úgy döntöttem, belépek Önhöz egy kis erősítésért, mert naaagyon megéheztem!
A pék e szavak hallatán elmosolyodott, majd egy friss kalácsból egy nagy szeletet helyezett a manó aprócska tenyerére.
– Hát én sok sikert és erőt kívánok neked manókám e nemes cél elérésében! – majd elfordult és tovább folytatta dolgát.
Kovácsmanó kilépett a boltból és amint megcsapta a hideg, egy emlék ötlött fel előtte. Eszébe jutott, ahogyan Tündérvölgyben mindent megosztanak társaival, független attól, hogy tündérről, koboldról, manóról vagy törpéről volt szó. Miért ne lehetne ez így az emberek földjén is? És abban a minutában megvilágosodott: de hiszen EZ az ő küldetése! Ő kell legyen a kapocs az emberek között, hogy azok tisztán lássák a szeretetet és annak fontosságát, hogy több időt töltsenek el együtt. De hiszen ez egy nagyon nehéz feladat! És csakis egy megértő, megbízható társ segítségével vihető véghez! De hát ki segíthetne neki, egy aprócska manónak Tündérvölgyből?
A manó útnak indult és éjszakába nyúlóan kutatta a város minden zeg-zugát, a gyerekek kívánságait hallgatva. Az egyik felkeltette a figyelmét és amint meghallotta, nyomban be is furakodott nem csak az udvarra, hanem egyenesen be a házba. Egy egyszerű szobában találta magát, tele színes meséskönyvvel, csalogató játékokkal és rengeteg plüssállattal. Az ágy mellé lépett és figyelte, amint egy barnahajú, babához hasonlítható valami mélyen szuszog. Mellette pedig egy bábura lett figyelmes, mely valamire borzasztóan emlékeztette – önmagára.
Előbb hitetlenkedett, majd közelebbről is meg akarta nézni magának a manóbabát. Felmászott az ágyra, majd nagy erővel nekilátott kihámozni a plüssmanót a kislány kezéből. Egy ügyetlen mozdulattal hátraesett és egy hangos jajgatás jött ki a száján. Egy barna szempárral nézett szembe, aki félősen így szólt:
– Hát te meg ki vagy?
Kovácsmanó így felelt neki: – Hogy én ki vagyok? Hát te hívtál engem ide! – majd türelmesen folytatta: – Te voltál az, aki azért epedeztél, hogy létezzen egy olyan varázslat, mely minden problémát egyből megold, minden feladatot egyből elvégez és időt szabadít fel, hogy az emberek hosszabb ideig tölthessenek egymással minőségi időt. Én pedig azért jöttem, hogy segítsek neked ebben!
Anna figyelmesen hallgatta a Kovácsmanó mondókáját, maga elé nézett, majd így szólt:
– Ez igaz, tényleg én hívtalak… – Anna gondolatai szárnyra keltek és rengeteg képkocka forgott le előtte egy röpke pillanat alatt, hiszen elképzelte a rengeteg lehetőséget, melynek nyomán a mindig sietős felnőttek megtudják, hogy milyen is a valódi karácsony gyerekszemmel. Kovácsmanóval együtt máris munkához láttak.
A történet folytatódik…