Karácsony gyerekszemmel: Anna kívánsága

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyuka, egy apuka és egy barna szemű kisleány. Egyik nap korán reggel volt még, azonban az anyuka meg az apuka már javában sürögtek-forogtak a konyhában. Egyikük egy bögrébe forró kávét töltött, miközben a másik sietve friss, ropogós krumplis székely kenyeret kent vajjal, szalámit szeletelt, sajtot vágott és szendvicset csomagolt. Egyik erre, másik arra sietett, a kislány pedig mindvégig árgus szemekkel figyelte a menetet. Kezében egy kis, piros ruhás plüssmanót szorongatott, melyet arcához emelt, és így szólt hozzá:

– Manó, én egyszerűen nem értem… Miért kell minden reggel ilyen futás legyen? Miért nem készülhet mindenki el szépen, lassan, együtt?

A gondolatmenetet az anyuka szakította félbe:

– Gyerünk, Anna, vedd a kabátod! Máris indulnunk kell! – mondta, majd kiviharzott az ajtón, hogy elindítsa a kocsit. Anna felöltözött, felvette iskolatáskáját és kifelé indult. A küszöbről még visszalépett, hogy magával vigye Manót is.

Egy szokásos nap volt: hatalmas torlódás az utakon, autók dudája mindenfelől, miközben az apuka orra alatt dörmögött valamit, amit Anna nem értett. Beért az osztályba, leült a helyére, majd unottan kibámult az ablakon. És akkor meglátta. Biztos az volt, amire gondolt? Még egy és még egy… Igen! Végre!

Megpillantotta az első néhány hópihét, mely gyengéden szállingózott a borús időben. Felcsillant szemekkel bámult ki az ablakon és egész napon keresztül képtelen volt a tanítónőre figyelni. Még a kedvenc szendvicsét is gyorsan megette, melyet máskor oly lassan és hatalmas élvezettel fogyasztott el. Még sosem várta ilyen izgatottan az utolsó szünetet jelző csengőt és amint megszólalt, megfogta kabátját, táskáját és Manóját és elsőként rohant ki az osztályteremből. Apa és anya már várta őt a kocsiban és bár leszidták amiatt, hogy nem vette magára kabátját, mégsem bánta. Ahogyan a lassan haladó autók sorát, a sok mérgelődő embert és a szokásos forgalmi dugókat sem. Anna szeme előtt csupán egyetlen dolog lebegett: ahogyan anyával meg apával a hóban játszadoznak, amint hazaérnek.

Ahogy apa leparkolt, Anna kipattant a kocsiból, felnézett az égre és elmosolyodott. Kinyújtotta a nyelvét, majd hagyta a hatalmas hópelyheket ráesni a nyelvére. Anya megpillantotta, majd pisolyogva így szólt:

– Annácskám, hagyj helyet az ebédnek is!

– Igenis, anya! – válaszolta vidáman Anna. – Ugye ma együtt fogjuk megépíteni a hóembert az udvaron? – anyának legörbült a szája amint válaszolt: – Megpróbálok kislányom, de előtte el kell készítenem az ebédet – házi készítésű pizza a mai menü, a kedvenced! Már meg is vettem a pizzalapokat és készítem hozzá a paradicsomszószt! – Anya megpróbálta jobb kedvre deríteni lányát, azonban az rá sem hederített és tüstént apához fordult:

– Hát te apa? Te ugye jössz velem?

– Nemsokára kislányom, csak előbb fel kell tennem a téli kerekeket a kocsira, mert másképp megbüntetnek. – Anna hitetlenül nézett hol apjára, hol anyjára, majd szép lassan a szekrényhez ment, felöltözött, és manóját a földön húzva maga után kisétált a friss, ropogós hóba.

Kiválóan eljátszadozott egymagában, pontosabban, a manója társaságában, akivel mindvégig társalgott és akinek folyton magyarázott valamit. Hóembert építettek, hóangyalokat rajzoltak, majd Anna kicsiny hógolyókkal dobálta meg a konyhaablakot, ahol anya a pizzát készítette. A fiatal nő kijött az ajtóba és így szólt:

– Kislányom, most tettem be a pizzát a sütőbe, van 15 percünk a játékra! – Majd kilépett a hóesésbe, nyomában apával, akinek ruhája még mindig kissé koszos volt a kerékcsere után.

A móka hármasban folytatódott: anya a hóemberre cilindert és egy sálat helyezett, apa kövekből szemet, szájat rajzolt neki és egy sárgarépát tett a feje közepére, orr gyanánt, míg Anna két ágacskát szúrt az oldalába. Olyannyira belefeledkeztek a játékba, hogy alig hallották meg a sütő hangos csicsergését, mely jelezte, hogy kész az ízletes ebéd.

Anna szomorúan hagyta maga mögött a téli csodavilágot, azonban korgó gyomra befelé tessékelte a kislányt. Vacsora után leheveredett az ágyra manójával együtt, anya csatlakozott hozzá, majd mesét olvasott neki. Anna figyelmesen hallgatta a mesét és nézte a színes rajzokat. Anya meleg hangja nyugalommal töltötte el és a meseolvasás mindenképp a nap egyik fénypontjának számított. Kis idő elteltével anya egyre lassabban és csendesebben olvasott. Hirtelen a könyv kicsúszott a kezéből és összecsukódott. De hiszen elaludt!

Bár Anna is nagyon álmos volt, a Manó felé fordult és így szólt:

– Szegény anya, még a meseolvasásba is belealudt, olyan fáradt. Bárcsak minden munkát el tudna végezni egy csettintésre és akkor minden napot együtt tölthetnénk és játszadozhatnánk, míg a világ! Jó éjt neked Manókám. Szép álmokat! – amint kimondta, el is szenderedett. Az aznapi havas kalandjairól álmodott, amikor egy furcsa hangra lett figyelmes.

– Ébredj Anna, ébredj!

Mielőtt kinyitotta volna a szemét, Anna nehezen hitte el, hogy máris reggel van és anya szólítja. De mi lett a hangjával? Megdörzsölte szemeit, majd kinyitotta őket és menten elképedt. Anya már nem feküdt mellette. Helyette egy csillogó szempár bámulta közelről.

– Hát te meg ki vagy? – kérdezte félős hangon.

– Hogy én ki vagyok? Hát te hívtál engem ide! – válaszolta a csengő, vékony hang.

A történet folytatódik…